蜜桃交友

Ferenc pápa / Somogyi Viktória 鈥� Vatikán

A 2025-ös szentév, amelyet a 鈥濺emény zarándokai鈥� témának szerettem volna szentelni, jó alkalom arra, hogy elgondolkozzunk ezen az alapvet艖 és meghatározó keresztény erényen. F艖leg olyan id艖kben, mint amilyeneket most élünk, amikor a szemünk el艖tt kibontakozó, darabokban zajló harmadik világháború arra késztethet bennünket, hogy eluralkodjon rajtunk a reménytelenség és az alig titkolt cinizmus hozzáállása.

A remény azonban minden keresztény számára ajándék és feladat. Ajándék, mert Isten az, aki felajánlja nekünk. A reménykedés valójában nem puszta optimizmus, mint amikor néha abban reménykedünk, hogy sikeresen vizsgázunk az egyetemen (鈥濺eméljük, meg tudjuk csinálni鈥�), vagy jó id艖ben reménykedünk egy városon kívüli kiránduláshoz egy tavaszi vasárnapon (鈥濺eméljük, hogy jó id艖 lesz鈥�). Nem, reménykedni azt jelenti, hogy várunk valamire, ami már megadatott nekünk: az üdvösségre Isten örök és végtelen szeretetében. Arra a szeretetre és üdvösségre, amely ízt ad életünknek, és amelyek azok a sarokpontok, amelyeken a világ talpon marad minden gonoszság és aljasság ellenére, amelyeket emberként b疟neink okoznak. Reménykedni tehát azt jelenti, hogy befogadjuk ezt az ajándékot, amelyet Isten minden nap felajánl nekünk. Reménykedni annyit tesz, mint megízlelni annak a csodáját, hogy egy olyan Isten szeret, keres, vágyik ránk, aki nem bújt el áthatolhatatlan egében, hanem testté és vérré, történelemmé és napokká lett, hogy osztozzon sorsunkban 鈥� írja Ferenc pápa el艖szavában.

A remény egyben olyan feladat is, amelyet a keresztényeknek kötelességük ápolni és jó hasznát venni minden testvérük javára. A feladat az, hogy h疟ek maradjunk a kapott ajándékhoz, amint azt Madeleine Delbrêl, a huszadik századi francia n艖 joggal emelte ki, aki képes volt elvinni az Evangéliumot Párizs földrajzi és egzisztenciális perifériáira a múlt század közepén, amelyet az elkereszténytelenedés jellemzett. Madeleine Delbrêl ezt írta: 鈥濧 keresztény remény azt a sz疟k metszésvonalat jelöli ki számunkra, azt a határt, ahol hivatásunk megkívánja, hogy minden nap és minden órában válasszuk azt, hogy h疟ségesek legyünk Isten irántunk való h疟ségéhez鈥�. Isten h疟séges hozzánk, a mi feladatunk, hogy válaszoljunk erre a h疟ségre. De figyelem: nem mi generáljuk ezt a h疟séget, ez Isten ajándéka, aki munkálkodik bennünk, ha hagyjuk magunkat formálni a szeretetének ereje által, a Szentlélekkel, aki ihlet艖 fuvallatként hat a szívünkben. Feladatunk tehát az, hogy fohászkodjunk ezért az ajándékért: 鈥濽ram, add, hogy h疟séges legyek Hozzád a reményben!鈥�.

Azt mondtam, hogy a remény Isten ajándéka és a keresztények feladata. A remény megéléséhez pedig 鈥瀗yitott szem疟 miszticizmusra鈥� van szükség, ahogyan a nagy teológus, Johann-Baptist Metz nevezte: tudni, hogyan kell mindenhol meglátni a remény bizonyítékát, a lehetségesnek a lehetetlenbe való behatolását, a kegyelmet ott, ahol az látszik, hogy a b疟n minden bizalmat megrontott. Nem sokkal ezel艖tt lehet艖ségem volt párbeszédet folytatni a remény két kivételes tanújával, két apával: az izraeli Ramival és a palesztin Bassammal. Mindketten lányukat vesztették el abban a konfliktusban, amely már túl sok évtizede vérbe borítja a Szentföldet. De ennek ellenére két kislányuk 鈥� Smadar és Abir 鈥� halála miatt érzett fájdalmuk, szenvedésük nevében barátokká, vagy inkább testvérekké váltak: a megbocsátást és a kiengesztel艖dést konkrét, prófétai és hiteles gesztusként élik meg. A velük való találkozás nagyon sok reményt adott nekem. Barátságuk és testvériségük megtanított arra, hogy a gyakorlatban nem biztos, hogy a gy疟löleté az utolsó szó. A kiengesztel艖dés, amelyet egyénileg megélnek, egy nagyobb és szélesebb kör疟 kiengesztel艖dés próféciája, a remény legy艖zhetetlen jele. A remény pedig elképzelhetetlen távlatokat nyit meg el艖ttünk.

E kötet minden olvasóját arra kérem, tegyen egy egyszer疟, de konkrét gesztust: este, lefekvés el艖tt, felidézve az átélt eseményeket és a találkozásokat, kezdjék el a remény jelét keresni az elmúlt napban. Egy mosoly valakit艖l, akit艖l nem vártátok, az iskolában megfigyelt nagylelk疟ség, a munkahelyen talált kedvesség, egy segít艖 gesztus, még ha talán kicsi is: a remény valójában 鈥瀏yermeki erény鈥�, ahogy Charles Péguy írta. Arra szolgál, hogy visszatérjünk gyermekkorunkhoz, a világra rácsodálkozó szemekkel, hogy találkozzunk vele, megismerjük és értékeljük. Gyakoroljuk a remény felismerését. Így meg fogunk lep艖dni azon, hogy mennyi jó létezik a világon. És a szívünket felragyogtatja a remény. Így a jöv艖 világítótornyaivá válhatunk a körülöttünk lév艖k számára 鈥� zárja október 2-án a Vatikánban kelt el艖szavát Ferenc pápa 鈥濧 remény a fény az éjszakában鈥� cím疟 könyvhöz.