蜜桃交友

Ferenc pápa / Somogyi Viktória – Vatikán

A 2025-ös szentév, amelyet a ?Remény zarándokai” témának szerettem volna szentelni, jó alkalom arra, hogy elgondolkozzunk ezen az alapvet? és meghatározó keresztény erényen. F?leg olyan id?kben, mint amilyeneket most élünk, amikor a szemünk el?tt kibontakozó, darabokban zajló harmadik világháború arra késztethet bennünket, hogy eluralkodjon rajtunk a reménytelenség és az alig titkolt cinizmus hozzáállása.

A remény azonban minden keresztény számára ajándék és feladat. Ajándék, mert Isten az, aki felajánlja nekünk. A reménykedés valójában nem puszta optimizmus, mint amikor néha abban reménykedünk, hogy sikeresen vizsgázunk az egyetemen (?Reméljük, meg tudjuk csinálni”), vagy jó id?ben reménykedünk egy városon kívüli kiránduláshoz egy tavaszi vasárnapon (?Reméljük, hogy jó id? lesz”). Nem, reménykedni azt jelenti, hogy várunk valamire, ami már megadatott nekünk: az üdvösségre Isten örök és végtelen szeretetében. Arra a szeretetre és üdvösségre, amely ízt ad életünknek, és amelyek azok a sarokpontok, amelyeken a világ talpon marad minden gonoszság és aljasság ellenére, amelyeket emberként b?neink okoznak. Reménykedni tehát azt jelenti, hogy befogadjuk ezt az ajándékot, amelyet Isten minden nap felajánl nekünk. Reménykedni annyit tesz, mint megízlelni annak a csodáját, hogy egy olyan Isten szeret, keres, vágyik ránk, aki nem bújt el áthatolhatatlan egében, hanem testté és vérré, történelemmé és napokká lett, hogy osztozzon sorsunkban – írja Ferenc pápa el?szavában.

A remény egyben olyan feladat is, amelyet a keresztényeknek kötelességük ápolni és jó hasznát venni minden testvérük javára. A feladat az, hogy h?ek maradjunk a kapott ajándékhoz, amint azt Madeleine Delbrêl, a huszadik századi francia n? joggal emelte ki, aki képes volt elvinni az Evangéliumot Párizs földrajzi és egzisztenciális perifériáira a múlt század közepén, amelyet az elkereszténytelenedés jellemzett. Madeleine Delbrêl ezt írta: ?A keresztény remény azt a sz?k metszésvonalat jelöli ki számunkra, azt a határt, ahol hivatásunk megkívánja, hogy minden nap és minden órában válasszuk azt, hogy h?ségesek legyünk Isten irántunk való h?ségéhez”. Isten h?séges hozzánk, a mi feladatunk, hogy válaszoljunk erre a h?ségre. De figyelem: nem mi generáljuk ezt a h?séget, ez Isten ajándéka, aki munkálkodik bennünk, ha hagyjuk magunkat formálni a szeretetének ereje által, a Szentlélekkel, aki ihlet? fuvallatként hat a szívünkben. Feladatunk tehát az, hogy fohászkodjunk ezért az ajándékért: ?Uram, add, hogy h?séges legyek Hozzád a reményben!”.

Azt mondtam, hogy a remény Isten ajándéka és a keresztények feladata. A remény megéléséhez pedig ?nyitott szem? miszticizmusra” van szükség, ahogyan a nagy teológus, Johann-Baptist Metz nevezte: tudni, hogyan kell mindenhol meglátni a remény bizonyítékát, a lehetségesnek a lehetetlenbe való behatolását, a kegyelmet ott, ahol az látszik, hogy a b?n minden bizalmat megrontott. Nem sokkal ezel?tt lehet?ségem volt párbeszédet folytatni a remény két kivételes tanújával, két apával: az izraeli Ramival és a palesztin Bassammal. Mindketten lányukat vesztették el abban a konfliktusban, amely már túl sok évtizede vérbe borítja a Szentföldet. De ennek ellenére két kislányuk – Smadar és Abir – halála miatt érzett fájdalmuk, szenvedésük nevében barátokká, vagy inkább testvérekké váltak: a megbocsátást és a kiengesztel?dést konkrét, prófétai és hiteles gesztusként élik meg. A velük való találkozás nagyon sok reményt adott nekem. Barátságuk és testvériségük megtanított arra, hogy a gyakorlatban nem biztos, hogy a gy?löleté az utolsó szó. A kiengesztel?dés, amelyet egyénileg megélnek, egy nagyobb és szélesebb kör? kiengesztel?dés próféciája, a remény legy?zhetetlen jele. A remény pedig elképzelhetetlen távlatokat nyit meg el?ttünk.

E kötet minden olvasóját arra kérem, tegyen egy egyszer?, de konkrét gesztust: este, lefekvés el?tt, felidézve az átélt eseményeket és a találkozásokat, kezdjék el a remény jelét keresni az elmúlt napban. Egy mosoly valakit?l, akit?l nem vártátok, az iskolában megfigyelt nagylelk?ség, a munkahelyen talált kedvesség, egy segít? gesztus, még ha talán kicsi is: a remény valójában ?gyermeki erény”, ahogy Charles Péguy írta. Arra szolgál, hogy visszatérjünk gyermekkorunkhoz, a világra rácsodálkozó szemekkel, hogy találkozzunk vele, megismerjük és értékeljük. Gyakoroljuk a remény felismerését. Így meg fogunk lep?dni azon, hogy mennyi jó létezik a világon. És a szívünket felragyogtatja a remény. Így a jöv? világítótornyaivá válhatunk a körülöttünk lév?k számára – zárja október 2-án a Vatikánban kelt el?szavát Ferenc pápa ?A remény a fény az éjszakában” cím? könyvhöz.