Ellenség – Sajgó Balázs atya elmélkedése az évközi 7. vasárnapra
Egyik székely faluban történt a következő eset: egy közismert és vagyonos ember ellenségeskedésben volt közeli rokonával. Egy kis italozás kihozta belőlük a vadállatot és egymásnak estek. Gyilkosság lett a vége. Börtön után a gyilkos kiszabadult és újra ott él a faluban.
Az emberek felháborodottan kérdezték az áldozat fiától: hogy engeded ezt meg? Nem teszel semmit? Hagyod, hogy édesapád gyilkosa így járjon-keljen? A fiú ezt válaszolta: figyeljetek jól. Édesapám meghalt. Fáj ez nekem. Sokszor megfordult bennem a gondolat, hogy bosszút állok apám gyilkosán, de kérdezem én tőletek: ha megtenném, vissza tudom hozni apámat a halálból? Ha meg visszahoznám is, mi következne azután? Bárhogy is lenne, egy idő után az ő gyerekei esnének az én gyerekeimnek, s így terjedne tovább az ördögi kör. Ez pedig nem megoldás. Én megállítom a folyamatot!
Az évközi időszak hetedik vasárnapjának első olvasmányában Dávid is hasonlóképpen jár el, amikor az Úr kezébe adja az életére törő Saul királyt, de ő nem emel kezet az Úr fölkentjére (vö. 1Sám26,2.7-9.12-13.22-23).
Amikor az ember szembenéz a benne jelentkező gondolatokkal és érzésekkel, szabadsága van eldönteni, hogy mit kezd velük: szembenéz és kezeli azokat vagy pedig azok vesznek uralmat rajta.
A szembenézés még nem elég, hiszen az önmagában csak ténymegállapítás lenne. A kézbentartás pedig nem megy kizárólag emberi erőfeszítésből: az újra meg újra jelentkező gondolataimat és érzéseimet elengedem és átadom az Úrnak. Mindez pedig csak nagyon sok gyakorlással és türelemmel sajátítható el.
Bármi is jelentkezik bennem – elengedem és átadom Neki, mert tudom: az ítélet az Istené!
A szentleckében Pál apostol erről a folyamatról beszél, amikor felvázolja, hogyan haladhatunk a testi embertől a szellemi ember felé.
Amikor az ember ezen az úton halad, akkor formálódik benne a krisztusi ember, az irgalmasság lelkülete.
„Szeressétek ellenségeiteket...” Lk 6,35
„Ne ítéljetek el senkit...” Lk 6,37
E szentírási kijelentések jobb megértését segíti egy másik bibliai történet, amikor Jézus elé vezetik az asszonyt, akit házasságtörésen értek (vö. Jn 8,1-11), és ezért Mózes törvénye szerint meg kell őt kövezni. Jézus látja, érzi és tudja, hogy azok az emberek, akik ezt az asszonyt eléje vezették, próbára akarják tenni Őt és nem tiszta a szándékuk sem. Ellenséges módon közelítenek Őhozzá is. Ezért egy kis szünetet tart, hogy a saját magában levő érzéseket „rendezze magában”. Ezután felegyenesedik és kimondja az ítéletet: az vesse rá az első követ, aki bűn nélkül van köztetek.
Jézus a rosszat és a bűnt néven nevezi, az embert pedig felemeli. Ez a jézusi tiszta szétválasztás. Ezért képes arra, hogy még az ellenséget is elfogadja és szeresse. Úgy hoz ítéletet, hogy nem ítélkezik. Felülemelkedve a helyzeten lehet csak bölcs döntést hozni.
Ezt teszi a kereszten is, amikor ellenségeiért imádkozik: „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják mit tesznek.” (Lk 23,34) Így tanít az ellenség és a felebarát szeretetére. Ha ezt a „módszert” követem, az Ő útján járok. Másképp nem igazán mondhatom magam kereszténynek.
Megtorlással ugyanis csak még jobban fölszítom a gyűlölet tüzét. Ezért figyelmeztet az Úr: a bosszú nem lehet a rend és a béke visszaállítója. A világnak éppen az a tragédiája, hogy nem tud kitörni a gyűlölködés börtönéből, nem tud megbocsátani. Mindezzel szemben Jézus többletet ad és kér, mert az, hogy vannak ellenségeim, de kikerülöm őket, vagy nem ütök vissza, vagy nem szólok vissza – ez még nem ellenségszeretet. A jézusi ellenségszeretet többlete az, hogy szembenéz a benne jelentkező érzésekkel/ gondolatokkal és az Úrral formálja az irgalmasság lelkületét. Ez a magatartás teljesen lebénítja az ellenséget: azt, aki állandóan keresztbetesz, aki áskálódik.
Ez a szeretet tehát, amelyet Jézus kér, emberi erővel, erőfeszítéssel nem valósítható meg: legfeljebb a gyűlöletet valami szelídebb érzésre változtatom. Ez erőlködő humanizmus. Jézus azt akarja, hogy a rosszat jóval győzzem le, nem csupán a rossz elkerülésével. Jóvá szidni eddig még senkit sem sikerült. Mindez csak akkor lehetséges, ha lelkiéletet élek. Nemcsak formálisan, külső szertartásokat végezve, hanem belső utat is járva.
Közeledik a nagyböjt, újabb jelzés, hogy haragudni sem másra, sem önmagamra nem érdemes. Csak szeretni érdemes. Akkor is, ha fáj.